2025. július 16-án a Rétközi Múzeum pályázatot nyújtott be az NKA Közgyűjtemények Kollégiumához – Kelengyétől az örökségig. A házasság és a család a textíliák tükrében címmel. A pályázat kedvező elbírálásban részesült, vissza nem térítendő támogatást biztosítva az intézmény számára, melyből a Rétközi Múzeum tájházában egy kis időszaki kiállítást rendeztünk be. A kiállításban bábuk, kelengyésláda és poszterek segítségével mutatjuk meg az érdeklődő közönség számára a hagyományos viselet jelentőségét a parasztság életében, azt, hogy miképpen valósult ez meg a kelengyétől az örökségig, és azt is, hogy  milyen volt az öltözködés szimbolikus jelrendszere. A bábukra adott viseletek – két ajaki és egy rekonstruált kisvárdai viselet – megmutatják, hogy milyen lehetett az a helyi viselet, amelyből korán kivetkőztek, milyen az az ajaki viselet, amely még ma is élő, hogy hordozzák ezek azt a szimbolikus jelrendszert, amit egykoron mindenki értett, és, amihez mindenki igazodott. Reméljük, hogy a kiállítás megtekintése után mindenki közelebb kerül a viselet és textíliák által hordozott jelentésformák megértéséhez, mindahhoz, amit az alábbi pár bekezdésben mondunk el, és a kiállítás tárgyaival igyekeztünk megjeleníteni.

A paraszti és a polgári viselet földrajzi és időbeli megoszlása elsősorban társadalmi-gazdasági tényezők és az életmód függvényében változott. A paraszti világban mindig az aktuális társadalmi állapot és funkció határozta meg a viselet jellegét. A hagyományos öltözködési kultúrában a népviseletek hallatlan gazdagsága és sokszínűsége valósult meg.

A hagyományos viselet az egyén identitástudatának fontos tényezőjeként nemcsak az adott közösséghez, hanem mindenekelőtt a tradicionális paraszti kultúrához való tartozását jelezte. Az egyes néprajzi tájegységek, tájak, falvak eltérő öltözködési szabályai kánonként rögzültek, és azokat az ott élők kötelezőként értelmezték. Az öltözködést tehát nem az egyéni ízlés és kedv szabta meg, hanem a hagyomány íratlan törvényei szabályozták.

Amikor a viselet elfogadott rendjétől való eltérések, újítások már olyan szintet értek el, hogy azok jelentősen meghaladták a helyi közösség tűrőképességét, a létrejött új divat a hagyományos értékrendektől való elszakadást is eredményezte. A viseletből való „kivetkőzés” egyenlő a hagyományokból való kivetkőzéssel.

Az öltözködést, a viseletet nagymértékben meghatározta az örökség módja is: a leányt úgy házasították ki, hogy hozományul megkapta mindazt a ruha- és vászonneműt, amelyre az új életében szüksége volt. Ez a hozomány vagy kelengye (amit a kelengyeládában gyűjtöttek össze) tartalmazta a viselő és ünnepi öltözékeket, az ágyneműt, a háztartáshoz szükséges textíliákat, abroszokat, törülközőket, szakajtókendőket, zsákokat. Ezek egy részét nagyanyjától, édesanyjától örökölte (például fiatalkori ruháikat), más részét pedig saját maga, illetve anyja készítette el, fonta-szőtte meg újonnan. Így aztán, mivel generációk során keresztül öröklődtek a viseletdarabok, az új divatok csak nehezen és lassan hatottak a falvak öltözködési hagyományaira. Bár a fiatalság mindig is fogékony volt az újra, és szabásmintában, díszítési módban, valamint színben is követni szerette volna az újabb divatot, a hagyományokhoz ragaszkodó falu nemtetszéssel, mi több, tiltással fogadta ezeket a kezdeményezéseket. Ez a konzervativizmus magyarázza a népviseletnek, illetve magának a népi kultúrának is az évszázados fennmaradását.

Arról, hogy ki milyen öltözéket viselt, igen sok információt le lehetett olvasni. Legelemibb ismérv, hogy megmutatta, milyen nemű a viselője, s azt is, hogy hány éves az illető. Utóbbira utalt például az is, hogy miképpen változott a ruhadarabok színe: ahogy idősödött az asszony, úgy vált ruházata egyre sötétebbé. A kis- és nagylányok világos és pasztell, illetve élénk színekbe öltöztek, aztán ahogy férjhez ment a leány és gyermekei születtek, úgy kerültek le róla az addigi fehér, rózsaszín, égszínkék, piros ruhái, és váltották fel azokat a sötétebb kék és zöld, bordó és barnás színű darabok. A 60 év körüli asszonyok, főként, ha már gyászoltak is valakit, már csak feketében jártak. Az öltözködés törvényszerűen végigkísérte az öregedés természetes folyamatát, senki nem fiatalíthatta magát.

Az életkor előrehaladtával a családi állapot is változott, melyet a viselet is jelzett. A lányság jelképe a szép hosszú hajfonat volt. Menyasszonyként a leány a tisztaság színébe, hófehérbe öltözött, fejére koszorú került. Lakodalmának napján felkontyolták, vagyis a copfját föltették kontyba, és fejére kendő került, ami aztán haláláig elkísérte. Az, hogy „bekötötték a fejét” jelezte, hogy az asszonyok közé lépett.

A viselet a különböző alkalmak jelzésére is szolgált. Az otthoni munkára a viseltes, kopott ruhadarabokat használták, viszont ha szomszédba vagy a falu másik részére mentek, akkor az utcára kapkodót, viselőruhát vettek fel. Vasárnap vagy ünnepnap rendszerint drágább anyagú, olykor elütő fazonú ruhát öltöttek. Utóbbiban ütközött ki igazán viselőjének anyagi helyzete, hiszen a vagyonosabbaknak lehetőségük nyílt drágább anyagokból ünneplőruhákat varratni, melyeket aztán büszkén mutathattak meg templomba menet vagy más ünnepi események alkalmával.